A tiszteletes arról beszélt, hogy az életet vállaló áldozatért tartozunk köszönettel az édesanyánknak. Tudniillik azért, hogy nem csak a szíve alatt hordott bennünket, hanem megfogta a kezünket, amikor az első lépéseket megtettük; virrasztott az ágyunk mellett, amikor betegek voltunk; imádkozni tanított mielőtt elaludtunk; csókkal ébresztett, mielőtt indultunk az iskolába; az ajtóban várt, mikor az iskolából megjöttünk; mikor rosszak voltunk, szelíd szóval dorgált meg bennünket; és igaz, hogy mindent megbocsát, de ha kell, szeretettel büntet.
Éppen ezért soha ne legyünk se hálátlanok, se tiszteletlenek, se szófogadatlanok, se engedetlenek vele szemben.
Ezt követően a gyülekezet gyermekei versekkel és énekekkel csaltak örömkönnyeket édesanyáik szemébe.